Dartmoor ismét

A keddi nap a mohák jegyében telt el. Délelőtt - némi fejtágítást követően - a szakadó esőben kimentünk az erdőbe mohát gyűjteni. Jó szórakozás volt. Mostanában nem áztunk át ennyire, de öröm az ürömben, hogy így könnyebb szedni a növényt. Délután szétválogattuk a különböző élőhelyről (talaj, fa, kő) származó példányokat, majd nekiálltunk a határozásnak. Huszonakárhányból sikerült hármat fajra pontosan, kettőt nemzetségét illetően beazonosítani. Nem tudom, hogy ez mennyire jó eredmény, de erős a gyanúm, hogy túlságosan nem az. :-)

Eme legújabb ismereteinkkel felvértezve vágtunk neki ma reggel a Dartmoor Nemzeti Parknak ismét. Ennek nagyon örültem, különösen mert sütött a nap. A nagy örömködés közepette viszont elfelejtettem berakni az autóba a gumicsizmámat. Az első helyszínen csalódottan tapasztaltam, hogy a bakancsom erősen veszített az utóbbi egy hónapban a vízállóságából. Ekkor kb. 10 óra lehetett, este 7-kor értünk haza... Felemelő érzés volt egész nap vizes lábbal mászkálni mindenfelé. :-pp Viszont nem sokat törődtem vele, ami remélem, nem bosszulja meg magát, de túl szép helyeken jártunk ahhoz, hogy ilyen apróságokkal foglalkozzam...

Ez a régi malomépület Bovey Tracey-ben ma egy kiállításként is üzemelő boltocska, ahol a kiállított tárgyakat meg lehet venni. Nem kevés pénzért. Mike szerint csak azért drágábbak a cuccok, mert vannak, akik meg tudják venni ennyiért is. Megnéztük azt is, volt egy-két szép cucc, de a többséget inkább igyekszem elfelejteni. Az áradó patak által mosott épület viszont nagyon szép volt.

Az első állomásunk Haytor volt. Ez a láthatóan nem kicsit nedves, a száraz lábbelit a feledés homályába merítő terület a egyik leglátogatottabb a dartmoor-i tor-ok között. A sziklaegyüttest egyébként Sharphamból is lehet látni. A hegytetőről készült látképeken egész hátul van a jobb felső sarokban, ha valaki mindenképp meg akarná keresni. Direkt nem rakok fel olyan közeli képet, amin felismerhető az alakzat, csak hogy ne legyen egyszerű a beazonosítás! :-)

Az időnk ugyan szép volt, de a szél nagyon nagy volt. Különösen a dombtetőkön. Simán ráfeküdtünk, jó játék volt. Ha szembe álltál vele, beszélni nem lehetett. Ahogy kinyitottam a számat, tódult be azon is a levegő. Az orrlukakról meg ne is beszéljünk! :-D

 Ez a Rippon Tor, bár itt a kőfalak érdekesebbek voltak.

Chinkwell Tor-nál belefutottunk egy csapat dartmoor pony-ba. Természetesen a csajok egyből lestoppolták a kocsit! :-) Nem voltak nagyon ismerkedős kedvükben, de azért sikerült az egyiknek a tartózkodását a kíváncsiságával legyűrni, és odajött megszagolni a kezem. Szép kis formás pacik voltak. A feketét gondolnám a vezérménnek. Egyrészt mert fiú :-), másrészt meg a kiállása is olyan volt, és többiek is mintha őt követték volna. Bár túl sokat nem mozogtak, úgyhogy ezt nem állítanám biztosra. Lilla készített egy az enyémnél jóval szebb képet róla (legalsó képen a szürke mellett), meg remélem rólam is, ahogy a másik szaglássza a kezem! :-)

Ezek már Hound Tor sziklái. Nagyon szép volt itt a táj. A fű olyan volt a kövek között, mintha szőnyegen mászkálnánk, és körös körül mindenhol tor-ok voltak a környező dombokon.

Azok a sziklafalak ott a kép - és a nagy barna folt - közepén Houndtor falu maradványai. I. Vilmos 1066 körül összeíratta a lakosságot és azok vagyonát egész Anglia területén, már ebben a felmérésben szerepelt a falu neve. Szóval nem mai. 

Mohát is szedtünk, csak hogy a tegnapi témánál maradjunk. A többiek határozták, amíg én a tájjal foglalatoskodtam, de ők sem vitték túlzásba. Inkább elpakolásra került egy-egy mintapéldány egy későbbi vizsgálat reményében. Azért lefényképeztem az egyiket a tisztesség kedvéért.

A régi falu romjától egy ösvényen a domb mögötti kis völgyben meghúzódó patakhoz és az azt körülvevő kis erdőfolthoz sétáltunk némi mohagyűjtés és fényképkészítés céljából, majd visszaindultunk a kocsihoz. Hegymenet felfelé. Jó volt. :-pp 

Azért a látvány kárpótolt mindig mindenért...

Az egyik pozitív dolog Dartmoor-ban, hogy nincsenek két méter magas sövények az utak mellett, lehet látni a tájat. Csak ilyen helyes kis kőfalak vannak mindenfelé. Mondjuk a legtöbb helyen nincs így benőve fákkal, de ez így nagyon szép volt. Le is fényképeztem gyorsan. Azt mondjuk sajnálom már így utólag, hogy nem mentem kicsit közelebb, mert az sem volt semmi, ahogy a fák gyökerei körülnövik az egyes kődarabokat!

Innen egy rövid kétbetűs kitérőt követően a Yarner Wood-ba mentünk tovább, csak hogy egy másik élőhelyet is láthassunk. A mohagyűjtés itt is megvolt természetesen, de én inkább a lemenő nappal dacolva próbáltam egy-két élményt megörökíteni az utókornak és feledékeny jómagamnak. Végülis elvan a gyerek, ha játszik... :-))

 

Már kicsit kelletlenül, de ha már egyszer elhatároztuk, akkor elmegyünk alapon nekivágtunk a sötétségnek (és az ismeretlennek), és megpróbáltuk megtalálni a mindenki által emlegetett, a nagyapja és az apja hivatását követve sövényfektető szerszámokat készítő Mr. Morris-t. Már-már ott voltam, hogy nem veszek billhook-ot, mert minek, de kár lett volna kihagyni ezt a helyet, és talán a bácsinak is szereztünk egy jó estét. Úgy tűnt, jól esik neki, hogy valakinek megmutathatja az élete munkáját. Nem volt egyszerű hozzá eljutni. Már szinte ott voltunk, mikor az utolsó híd előtt a megáradt folyó partján egy 30 centi mély hatalmas tócsa állta utunkat. A legutóbbi lerobbanásból okulva nem mentünk át rajta, de csak nem fordulunk már vissza a cél előtt! A gumicsizmások átgázolva, a cipősök a híd falán araszolva nem mondom, hogy lazán, de vettük az akadályt. A műhelyt ezután már viszonylag hamar megtaláltuk, mivel javában dolgozott még az öreg, és kiszűrődött a zaj. Miután kimondtuk a varázsszót (hedgelaying) már vitt is be minket a titkos zugba, ahol sorra mutogatta az elkészült szerszámait. Mindenki kiválasztotta a neki megfelelőt, én egy hölgyeknek való kisebb darabot kaptam, bár a múlt heti tapasztalatokból kiindulva még ez is nehéz lesz pár csapás után.

Ezután - látva az érdeklődésünket - felkapcsolta a bácsi a villanyokat az egész műhelyben, és elkezdte végigmutogatni a "szerszámait". Már ha lehet ezeket a gépeket szerszámoknak nevezni. Hatalmas, géppel hajtott kalapácsok, kemencék, mindenféle ketyere, és Mr. Morris csak mesélt, csak mesélt... :-)

A nagyapja idejében a nagy kalapácsot még ez a malomkerék hajtotta, amit ő maga javított meg, és még működik! Be is mutatta! Szépen kivezetett minket a kerék mellé a patak partjára, majd a lapátok közé terelte a vizet, és a nagy szerkezet megindult. Felejthetetlen élmény volt látni és belegondolni, hogy ez a kis patak milyen hatalmas erővel bír. :-)

Éjszakai díszkivilágítása van egyébként a keréknek. Ha nem láttuk volna a bácsi arcát ragyogni a büszkeségtől, akkor is sejtené az ember, hogy nagy becsben van tartva. A háza mellett egyszer le kellett ásni a földbe valamit, 6 láb mélyen még nem találták meg az alapokat. Áhh, meg mi-mindent el nem mondott! Kicsit sajnáltam, hogy nem tudtunk vele tovább ottmaradni, biztos lett volna miről mesélnie még!

Viszont az idő nagyon ment, mi meg még fényévekre voltunk a vacsorától és a meleg zuhanytól, amit az  ebédre becsomagolt szendvicset órákkal ezelőtt feldolgozott kis pocink és két pár átázott láb már nagyon hiányolt, úgyhogy a lovak közé csaptunk, és meg sem álltunk hazáig.