Már napokban mérhető az ittlétünk hátralévő ideje... 17 nap. Meghánytam-vetettem azokat a dolgokat, amiket még meg kellene csinálnom-néznem itt, és arra jutottam - jobb dolgom nem lévén -, hogy elsétálok a szomszéd faluba fényképezni kicsit, sütött szépen a nap, ahogy kell.
Megreggeliztem, majd nekiálltam a legfontosabb és ismételten aktuálissá váló feladatomnak: a hátralevő időre még hordhatóvá kellett tennem a papucsomat. A múltkori drótozás nem bizonyult hosszútávon is megfelelő megoldásnak, mivel az igénybevételtől szép lassan eltöredezett és ilyenkor beleállt a lábamba. Természetesen mindig a reggeli belebújásnál követte ezt el, legutóbb tegnap, úgyhogy új megoldást kellett rá kitalálnom, mert ez volt az utolsó csepp a pohárban (és az utolsó drótdarab a házban). Madzagot viszont találtam. Kevésbé formatartó, de egyelőre úgy néz ki, hogy tartósabb megoldás. Lauri, ne röhögj! :-)
Íme Ashprington temploma körülötte egyébként - ahogy itt mindenhol - sírkövek vannak. Többnyire régiek, 1800-1900as évekből. Nem tudom, hogy a maiak hova rakják el magukat.
Hangulatos kis templom, ma megnéztük Lillával belülről is, de erről majd később. :-)
Ez a főtér, ha lehet ilyet mondani erre a nem körforgalomként működő, de egyébként a fordított menetirány miatt aszerint használandó, kör alakú kis emelvényre. A többség rendszerint levágja a jobbra-fordulást. A birtok felől a kép jobb oldalán levő kis útról érkezünk és a kép bal felén levő úton kell Totnesbe menni. Aki onnan jön felénk, az a kereszt felső felén érkezik, nekünk meg a keresztet alulról megkerülve kell visszakanyarodnunk a totnesi útra, mert egyébként mindenhol csak egy autó fér el ugye. Ez így nagyon macerás szerintem is, úgyhogy ha nem jön semmi, szépen jobbra kisívben megyünk a kereszt mögött. Nah csütörtökön ezt a mikrobusszal próbálta Laci megcsinálni, de már gyakorlott mozdulattal irányította a járművet tovább a helyes irányba, mivel szembe jött Henriett a kis kocsijával. Kicsit elbambulhatott, mert mi már rég elhaladtunk előtte, mikor az ő reakcióideje a meglepődés torz ábrázatát az arcára ültette. Aki a jobb oldalon ült, az hangos röhögésben tört ki. Remélem, erre már nem volt ideje felfigyelni. :-D
A falu egyébként 3-5 nemtúlhosszú utcából áll, szóval a kicsi jelzőt simán ráakaszthatjuk, viszont nagyon hangulatos a régi házaival és a lejtős-emelkedős-kanyargós útjaival.
Nem sokkal lejjebb találtam egy gyalogos átkelőhelyet a folyón. Akarom mondani folyócskán. Vagy ez még pataknak minősül, még ha széles is? Át is mentem volna rajta annak ellenére, hogy a legtöbb kövön átbukott a víz, úgyhogy a márnemvízálló bakancsom itta volna meg a levét (szó szerint), de a kősor középső darabja vagy 10 méterrel lejjebb sodródott. :-) Így egy kicsit nehéz lett volna. Áh, inkább nem mertem ugrándozni a vizes köveken. :-)p
Varázslatos, ahogy minden irányból patakok és esővíz-csatornák érkeznek a folyóba. Jah, mert hogy közben megnéztem térképen, ez a Harbourne folyó az alábbi, Bow nevű településig és hídig...
...onnan pedig a Bow Creek, ahol októberben evezni voltunk az Ecomind-osokkal. Kicsit váratlanul ért ez a látvány, mivel akkor nyilván dagálykor voltunk itt, mindenhol víz volt.
A túloldalon elsétáltam egész Tuckenhay-ig, ahol a River Wash-t követve (na ez tuti nem folyó, inkább csak vízmosás) találtam egy régi malmot.
A különböző turistariogató információs táblák szerint ez a malom 1960-ig papírmalomként működött. Finom papírt készítettek itt művészek részére és pénznyomáshoz. Most már üdülőközpontként működik. Még jó, hogy nem mentem be. :-) Ez ugyanis csak utólag derült ki, mikor rákerestem. Bár az egyik ablakon benézve megpillantott hatalmas medence és a kiszűrődő enyhe klórszag alapján már sejthető volt, hogy nem eredeti funkciójában működik az épület.
Oda-vissza közel 5 mérföld (7,5 km). Jó kis séta volt! Ennyit egy egészséges húgyhólyag nem bír ki ugyebár. :-) Be is tértem visszafelé a Maltsters Arms nevű jópofa kis helyre. Egy helyi érdekeltségű bennszülött mops és egy nem kicsit kövér fekete labrador üdítő társaságában elfogyasztottam egy pint sört (ebből lehet következtetni, hogy nem egyszer voltam wc-n) és elmajszoltam egy csomag chips-et, mialatt az Anglia vs. Új-Zéland rögbimeccset követtem figyelemmel. Csajok! Javaslom rákeresni - legalább a képekre, ha a sport maga nem is érdekel - a játékosokra, érdemes! ;-))
Visszatérve moziestet tartottam magamnak. Beültem a felső szobába a radiátor mellé, és megnéztem két filmet is. A szombatom ilyen magányosan telt, de jólesett. A különböző érdekeltségű olvasóközönség kedvéért azért elmondom, hogy László Cornwallba utazott a maradék cuccaiért, Dávid meg a nesönel diplomáján ügyeskedett egész nap (én nem láttam felkelni az asztaltól). Lilla is azon dolgozott, meg ehhez kapcsolódóan elment madarakat felmérni a farmra, aztán aludt is egy keveset. :-)
Jól tette, mert - miután én is időben lefeküdtem - frissen és üdén keltünk reggel nyolckor ébresztő nélkül. Két dolgot határoztunk el:
az egyik, hogy elmegyünk templomba, ha már Advent 1. vasárnapja van, a másik, hogy összedobunk egy adventi koszorút is, mert miért ne. :-)
A templom fergeteges volt. Azon tanakodtunk odafelé menet, hogy hogyan kell itt köszönni. Belépéskor az első néni, akivel szembetalálkoztunk mindjárt meg is oldotta a kérdést egy kedves "Good Morning!"-gal. :-) Aztán a kezünkbe nyomott egy énekes könyvet és egy mise-leírást, ami nagy segítség volt. Bár a szertartás maga nem nagyon tér el az otthoni róm.katolikustól, elég követhető volt mindaddig, amíg nem hadart a pap. Akivel egyébként egyszerre érkeztünk, úgyhogy még élvezhettük a beöltözése alatti teadélután-hangulatot. Kb. 25-30 ember volt ott, többségében 70 és a halál között. Mindenki beszélgetett mindenkivel, mindenki tett-vett az oltár körül, igazi családi készülődés volt. Mondjuk nem is tudtam volna őket elképzelni máshogy. Nem is volt furcsa. :-) A "köszöntsétek egymást a béke jelével" felszólításra megindult az egész templom. A leghátsó sorból előrejöttek, a pap hátrament, csattant puszi, baráti hátba-veregetés, minden, ami kell. Ez sem volt furcsa. :-) Azon már meg sem lepődtünk (na jó, egy kicsit azért de), hogy a végén a pap hátrament egy kis asztalhoz, elvett egy bögre tejeskávét és elkezdte iszogatni, utána valaki megfogta a tálcát, és körbekínáltak mindenkit. Teljesen kész voltunk. :-) Kifelé menet még leszólított, hogy megnézze, milyen felirat van a hátamon (anyám volt céges télikabátját használom), majd jól megbeszéltük, hogy magyarok vagyunk, aztán egy baráti kézfogással elbúcsúzott tőlünk.
Visszajöttünk a birtokra, megebédeltünk, aztán nekiálltunk a koszorúnak. Elég szépre sikeredett, minden elfogultság nélkül. Nem? De! Naazééé! :-)
A gyertyákat még kicseréljük rajta, mert ezek a kis miniatűr szülinapos izék hamar leégnek, de per pillanat nem volt más kéznél. Mégiscsak meg kellett gyújtani az elsőt valahogy...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése